Dejavu-m van.

Akkor is egyedül voltam. A férjem dolgozott, és csak vártam a telefonhívást. A történések elindultak, és nem volt már rá befolyásom. Sőt, már régóta, senkinek. Se anyámnak, se a testvéremnek, akikkel pár órája még együtt voltam, és közösen tudatosult bennünk a tény. De már nem volt ott senki, csak én, meg a tétlen, szenvedtető várakozás. Várni, hogy megcsörrenjen a telefon, és közöljék, hogy meghalt a nagymamám. Hogy végre nem szenved többé, és nem kínozzák újraélesztéssel. Egyszerűen csak elmegy.

Egyedül vagyok. Már más a párom, de most ő sincs itthon. Talán mert az élet nagy dolgaival nemcsak képletesen kell egyedül szembenézni. Várok. Várom, hogy jöjjön az sms. Ugyanazok az érintettek. A testvérem, és az anyám. Egyszer el lehetne azon is gondolkozni, mi vezetett ahhoz, hogy az apám sosincs ilyenkor jelen. Nem fizikailag. Miért nem támasz, miért nem társ, miért nem szülő? De most ez nem fontos. Csak az, hogy minél előbb, lehetőleg, megszülessen az öcsém kisfia.

És tudom, hogy a nagymamám most is lát minket, és látja a küzdelmüket, egy nőnek, aki anyává válik, és az unokájának, aki apa, családfő és felelősségteljes felnőtt már végleg. Látja a lányát, aki oly sok mindent megélt, de most érzi, hogy teljes az élete, hiszen mindkét gyermeke szülő lett. A legkisebb generáció legújabb tagja továbbviszi a család nevét.

Várom, hogy mondják, minden rendben. Hogy egészséges. Várom az unokaöcsémet.