HÚÚÚ, de szőke nő vagyok, anyám!

Megizzadtam. Most hívjam fel Szamit? Nem elég, hogy nem tudtam nélküle ide bejutni, csinált ezért nekem egy blognevet, email címet, mindent, csak, hogy írni tudjak. Erre fél órája nézem ezt az oldalt, hol lehet az, ahol bele lehet írni. Mert benne vagyok, kétségtelen, különben nem a kilépést ajánlaná. Ja, ez a kicsi kis admin felirat, ez nem azt jelenti, hogy itt írhatsz az adminnak, hanem itt van a Szezám tárulj. Íme.

Hozzá kell tennem, igaza volt. Ha az ember elkezd egyszer blogolni, nem lehet leszokni róla. Amikor napközben jössz-mész és azt érzed, ezt úgy elmesélnéd. De kinek? Inkább leírnád a csajoknak, meg akit érdekel. Amikor kicsi voltam, mindig magammal beszélgettem. Akkor is egyedül voltam az életemben. Szóval, most nem élek egyedül, de ettől még vannak gondolatok, amik csak ott benn vannak, csak magammal. De egy részét elmesélném, kikiabálnám. Néha bölcsességek, legtöbbször hülyeségek. De az ember már csak ilyen kibeszélős, főleg a nő.

Vannak gyerkeeim, akiket fele-fele időben nevelünk felváltva az exszel. Ezt azért írom, mert leginkább ez foglalkoztatott mostanában. Meg persze az új pasi. Hogy elég jó-e. Kell-e. Szeretem-e. Mert egyszer már házasság lett egy bebeszélt szerelemből (bár ki tudja utólag, hogy csak bebeszéltem magamnak, vagy szerelmes is voltam), és az befuccsolt. Tudom, a szerelemre nincs garancia. És azt is tudom, a jövő fürkészése helyett a jelenben kell élni. De állandóan fut a teszt program. Megfelel? ÉN megfelelek neki? Szeretni fogják a gyerekek? Eljön, eljöhet egy olyan pillanat az életemben, amikor választanom kell a gyerekeim és közte? Mit kell tennem, hogy ne legyen így?

Hát ezek keringenek bennem. Szeretném úgy ideírni ezeket, hogy még Ő se láthassa.